A vásározás nagyon fura világa

avagy Ahogy megéltem az idei Mesterségek Ünnepét


Amikor elkezdtem írni ezt a szösszenetet, akkor nem is beszéltem meg Balázzsal (gondoltam, „majd szólok”). A sok-sok élményt szerettem volna megosztani. Azt gondolom, valószínűleg az lenne a legjobb, ha a vásározás rózsaszín világáról írnék, amikor az unikornis kiskacsát ölelget a szivárvány alatt, miközben tündérek szórják a varázscsillámot...

Ez nem az az írás lesz...

Azt hiszem, mindenképpen érdemes leszögezni, hogy alanyi jogon nem vagyok egy vásár fanatikus. Nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy évben hányszor megyek ki önként és dalolva egy vásárra nézelődni... Valahogy riaszt a tömeg sodrása, a hangok, az árusok erőszakossága vagy épp pökhendisége...

No, ehhez képest harmadik alkalommal vettem részt a Mesterségek Ünnepén, mint a Mester segítője... Abszurditás? Ugyan-ugyan…

Tekintettel arra, hogy vásárlóként igazán határozott elképzeléseim vannak, hogy milyen pultokat néznék meg egyáltalán, ezért bizony vannak olyan dolgok, amikhez – ha lehet – mindenképpen ragaszkodom.

Ilyen például:

legyen átlátható a kép

legyen egységes a külső megjelenés

legyen ízléses/szemet-lelket gyönyörködtető az áru

az eladó legyen segítőkész, kommunikatív, de nem nyomakodó, tudja, hogy mit árul

a legjobbat kapjam a pénzemért

stb.

Na, ehhez képest, aki már találkozott velünk a vásáron, az tudja, hogy:

el vagyunk dugva a nézelődők elől

a pult nem látható rendesen a sétálórészről, és mivel egy udvar legmagasabb pontján vagyunk, így aki bejön az udvarba, az sem látja a pulton az árut

a szintkülönbség miatt az asztal vásárló-oldalán mellmagasságban vannak a portékák, azaz 180 cm magasság felettiek előnyben...

Akármennyire is próbáljuk szépíteni, nyugodtan mondhatjuk, hogy intenzív hátrányból indulunk...

Az előző években is próbáltuk felhívni a figyelmet a pultra a korlátozott lehetőségekhez képest, elvégre egy traditional, autentic, hungarian eseményre nem rakhatunk a sétáló részre egy hatalmas neonbetűs, villogó, interaktív táblát „Fehérvári Balázs Könyvműhelye” felirattal.

Idén viszont arra jutottunk, hogy megpróbálunk tenni magunkért. Balázs megrajzolta és elkészítette a logót – erről majd alkalmasint írni is fog (nem, nem én vagyok a sárkány, elvégre nem hétfejű…), – aztán nekiállt összerakni a szórólapot, ami nekem nagyon-nagyon tetszik, mert visszafogott, elegáns, információgazdag.

Amikor kiderült, hogy „bemutatózni” kell – azaz az egyesület területének központi részén a mesterségek munkafolyamatainak egyikét-másikát kell megmutatni a nagyérdeműnek – akkor teljes mértékig egyértelművé vált, hogy ha én is kiülök, akkor azt egyenpólóban kell megtennünk. Úgyhogy kb. az utolsó pillanat előtti pillanatban még megcsináltattuk a pólókat. A színválasztásban egyértelműen döntő volt, hogy a Mesterségek Ünnepe rendezvénysorozat színeit használjuk, ezért is lett fehér alapon bordó felirat.

A szórólaptartókra is rákerült a kézzel festett logó, hogy minél egységesebb legyen az arculat.

A vásár első napjáról kb. annyit tudnék elmondani, hogy a „büntetés” kategóriába tartozott nekem... Nem titok, hogy egész nap összesen 3.000 Ft értékben vittek el könyvet... Személy szerint finoman szólva is traumatikusan éltem meg a helyzetet, hiszen egyikünk jobbra, másikunk balra dőlt a hónapok óta tartó több műszakos munka – és persze az ehhez kapcsolódó kialvatlanság – miatt.

Aki vásározott valaha, az tudja mit jelent, aki nem, annak elmesélem, hogy mit jelent kipakolni... A tíz órakor nyitó vásárra már mindennek pöccre kell lennie, mert ha elöl marad egy oda nem illő műanyag doboz vagy ponyva, akkor azt nem értékelik (vagy legalábbis nem pozitívan). Ha a pult mögé be lehet látni, akkor ott is mindennek egységesnek kell lennie, nem látszódhatnak oda nem illő színű (pl. neon árnyalatú) dolgok. Úgyhogy kelés hajnali hatkor. A reggeli készülődést követően indulás a vásár területére. Ahol indul a ponyva szétszedése... Mindent le az asztalról, aztán megteríteni az asztalt, utána a polcok, székek összerakása, dobozokból a könyvek kipakolása és elrendezése, átöltözés, mosdó és máris tíz óra... A nap végi elpakolást csak a nyitvatartási időt követően lehet megkezdeni. Jelen esetben kilenc után... Az elpakolás menetéről annyit, hogy a rutin és az évek egy csodálatos koreográfiát eredményeztek Balázsnál, ami nagyon gyors és hatékony, és igen kemény bő egy órányi zsírégető erőnléti edzésnek felel meg...

Tekintettel arra, hogy nincs kocsink (személy szerint valamilyen érdemrendet érdemelnék, hogy ön- és közveszélyes mivoltomra tekintettel nem mutatkozom a volán mögött), és a varázsengedélyünk is korlátozottan jogosít fel ténykedésre (varázslatos dolgokat készíthetünk, de attól még varázsolni nem tudunk), ezért a könyveink, dolgaink várba és vissza történő logisztikázása a BKV igénybevételével történik... Kb. 11 körben kerültek vissza a dolgok a műhelybe (hátizsák, banyatank, nagyfülű bevásárlótáska egyidejű hurcibálásával). Úgyhogy van itt némi fizikai igénybevétel is...

Vannak olyan élmények, amik bizony nagyon meghatározzák a hangulatot:

Amikor egy ötvenes, magát harmincasnak érző nő dicséri az árut, égig magasztalja, majd hirtelen fordulattal felajánlja, hogy az ajándékboltjában lehetne árulni a könyveket. Felteszi a kérdést: mekkora kedvezményt kap akkor. Elmesélem, hogy nem tudunk kedvezményt adni, hiszen az árképzésünk nem teszi lehetővé, mire felháborodottan közli, hogy akkor ő nem tudja megfelelő haszonnal árulni. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy az egyik egyesületi tag beadta üzletbe a portékáját és amikor ment valamiért, akkor látta, hogy az ő 8.000 Ft-os portékája 20.000 Ft-ért van a kirakatban. Némi dilemma után felvetette, hogy ez így csak nem lesz jó, mert túl drága így a termék, lejjebb kéne vinni az árat. Erre nekiszegezték a kérdést, hogy a 8.000 Ft-ból mennyi kedvezményt ad.... Tapasztalataim szerint a kézműveseknek – persze intenzíven sarkítva – két fajtája van, az egyik, amelyik aránytalanul túlárazza a terméket, a másik, amelyiket a mesterség iránti szeretet hajt, és örül ha a munkadíjat és az anyagköltséget visszakapja, de a vásározás költségeit már nem tudja beépíteni az árba. Mivel a Mester is ez utóbbi kategóriába tartozik, ezért soha nem enged az alkudozásnak, mert nincs miből. És ebben (is) mélységesen egyetértek vele. Egyszer egy kézművessel készült riportban olvastam, amikor megkérdezték tőle, hogy lehet-e alkudni nála: „természetesen lehet, és maga dönti el, hogy melyiket nem fogja kifizetni: az anyagot, a szaktudásom, vagy a munkám”. Ugyanennek az analógiája, amikor pl. színtiszta 6 munkaóra alatt elkészülő bőrborítású könyv esetében elkezdik firtatni, hogy miért is kerül az több, mint 6.000 Ft-ba.... Az igazán mellékes, hogy a jó bőröknek 8.000 Ft-tól kezdődik négyzetmétere (de nem teljesen használható fel egy-egy darab, hiszen nem könyvborításként nől). Ő 3.000 Ft-ot szán rá, tehát akkor annyinak kell lennie... Még mindig nagyon hódít a „Ferrarrit Trabant árban” vallás... Tavaly rosszabbul jártunk, amikor egy felháborodott „Tesco vallású” nézelődő fogta a könyvünket és konkrétan bevágta a többi könyv közé...

Amikor megáll egy-egy könyv előtt a gyermek, és látod, hogy elveszett, mert örökre beleszeretett... A szülő reakcióján látod, hogy mélyen megbánta már, hogy engedett a táskában lapuló fakard, síp, dob, nádihegedű, vattacukor iránti vágynak, mert most látja a gyermeke arcán azt a „szerelem első látásra” megbabonázottságot, amit már nem fog tudni teljesíteni. Nagy zavarodottságában megpróbálja megjegyezni, hogy kik vagyunk, mit látott a gyermek, felírja a lelkébe a karácsonyi ajándékok listájára, és bizonytalankodva érdeklődik a szórólap iránt, tudva, hogy az összeszedett szórólaphalomból nem fog emlékezni ránk. És mivel a korábbi felhőtlen hangulatuk elillant, az újabb élményeket átmenetileg kizárva hagyják magukat a forgatag által tovasodorni, a gyermek pedig, amíg tudja, tartja a tekintetét a szerelmetes darabon...

Amikor visszatér egy törzsvásárló, az mindig egy szívet-lelket melengető érzés. Valaki visszajön, megkeres, csak azért, mert meggyőződése, hogy olyat kap tőlünk, amit sehol máshol nem. Csodálatos érzés látni a gyermekeket, hogy sokat változtak az elmúlt években, de a könyveinket továbbra is szeretik. Igenis jó érzés, hogy amit megalkottunk, az másnak kedves, szép, ahhoz képes érzelmileg kötődni. Öröm, hogy felismerik, hogy bizonyos vásárokon nem vagyunk jelen, de itt megkeresnek minket. Számomra nagyon jó érzés látni, ahogy befordulva az udvarba, már a tekintetek bennünket keresnek. Persze, amikor egy-egy „hűtlenkedő” törzsvevő jön vissza, az is sokat mond, hiszen mégiscsak mi vagyunk az „igaziak” számára.

Életemben először bemutatóztam, úgyhogy némileg zavarba jöttem, hogy akkor most hogy és mint lesz. Aztán kitaláltuk, hogy mivel a hímzés a központi téma idén, és annak azért vannak olyan ágai, amivel már kerültem testközelbe, ezért akkor én majd hímzek. Tudtam, hogy sokféle élményben lesz részünk (kedvességtől az atrocitásig), de volt egy, amire nem számítottam. Volt egy nagyon helyes 70+ kategóriába tartozó hölgy. Viszonylag hosszan állt Balázs mellett, elbűvölve nézte, ahogy fűzi a lapokat. Majdnem tíz percig nézte, majd megszólította Balázst: „Nagyon köszönöm, fiatalember, hogy megmutatta! Tudja a Drága Férjem is kötött régen könyveket, javítgatta őket a műhelyben. Soha nem mentem ki megnézni, hogyan csinálja. És most már nincs is rá lehetőségem.” Még egyszer megköszönte, a hangján lehetett érezni a fájdalmat, az elérzékenyültséget... Próbáltam nyelni a könnyeim a szavait hallva, mert érzékeltem, hogy megindult felém. Minden erőmet összeszedve rámosolyogtam. Pár percig nézte, ahogyan hímzek, majd megszólalt: „Tudja kedves, az Édesanyám is így hímzett réges-régen, csak kézben” (azaz nem rámán)... Félve feltekintettem az arcára, láttam, ahogyan megrohanták az emlékek, ahogy homályosodik a tekintete... Rámosolyogtam, mondtam, hogy miért is hímzünk rámán. Visszatért a messzeségből, még váltottunk pár szót, kedvesen elbúcsúzott, elhaló hangon és összeszorult szívvel láttam, ahogyan pityeregve továbbment

Egy nagyon kedves barátunk tavaly nagyon szerette volna elvinni a Csingiling könyvünket, de hát addig-addig fontolgatta, hogy lemaradt, mert Skóciából megelőzték. Rájött, hogy ez a mentalitás nem helyes, ezért hirtelen felindulásból megvette a kék Santoro könyvet. Idén, ahogyan kijött hozzánk, megöleltük egymást, majd elkezdte nézegetni a könyveket. Egy diszkrét kiáltást hallatott, amiből rájöttem, hogy megtalálta a tekintete az idén készített Csingiling könyvet. Konkrétan alig lehetett kiszedni a kezéből, hogy az azonosítókódot levágjuk és szatyorba rakjuk... Szerintem ő volt a legboldogabb ember a vásárban, vagy talán a városban is. Amikor egy magyar-olasz leányzó vacillált, hogy elvigye-e az egyik könyvet, barátnőnk rögtön előkapta Csingilinget, majd pár perces előadást tartott a vissza nem térő lehetőségekről és hogy ő nyolc hónapot várt arra, hogy hátha lesz még egyszer könyvünk az áhított mintával... (ugye így volt Zumbik?) Elég meggyőző volt, mert a magyar-olasz leányzó elvitte a könyvet.

Művészi könyveinkből kettő megtalálta a gazdáját. A sárkányos könyvünk az „Őrző” címet kapta. Egy kedves törzsvevőnk vette meg, „hülye lennék itt hagyni” mondata több, mint meghatott, hiszen tudom, hogy meglehetősen grafomán, és nagyon fontos számára, hogy milyen könyvekbe ír. Neki személyre szabottan szoktunk tervezni könyveket. „A tolvaj szarka” könyvünket szintén egy törzsvevő család szemelte ki. A leányzó vitt az előző években könyveket, idén is az ő érdeklődése miatt jöttek. Egy nagyon szép család, nagyon egyben vannak, érezni az összetartozásuk, a szeretetük, a feleség nagyon szép, dekoratív, a férj kedves és jóvágású, a nagylány szép, bölcs. A hölgy nagyon komolyan dilemmázott, hogy a Levendulatündér vagy a Szarka az ő könyve. A férj már rendezte az anyagiakat. Abszolút az egységükben voltak, kupaktanácsot tartva. A hölgy vacillált, hogy mit is ír bele, mire a leányzóból elkezdett dőlni a szó: „majd meglátod, majd megérik. A tavaly vett könyvbe három hete kezdtem el írni, mert akkor éreztem úgy, hogy abba kell írnom. És tudod, mit? Ha nem írsz bele, akkor sincs semmi. Nézz rá, olyan, mint egy műalkotás! Ha csak nézed, már attól jobban érzed magad!”. Hát igen, igyekeztem elfordítani a fejem, nyeltem a könnyem a meghatódottságtól, teljesen elérzékenyültem, hogy az a tizenöt éves leányzó úgy összefoglalta a könyv lényegét, ahogyan én soha nem tudtam volna. A kupaktanács döntése az volt, hogy az édesanya inkább szarka típus, nem pedig tündér, úgyhogy „A tolvaj szarka” megtalálta gazdáját.

A „szerelem első és másfeledik látásra” problémakörből már számos kedves történetünk van. Ebben a kategóriában az idei év egyik legélményesebb esete a „Sünik” és „A rajzolt róka” könyveinkhez kapcsolódik. Egyik reggel nyitáskor már egy szépséges, fiatal leányzó elkezdte vadászni a kínálatot. Szeretem nézni azt az igazi „suttogó” mozdulatot, amikor az igazi könyvrajongók óvatos, finom mozdulattal végigfuttatják az ujjaikat a nekik tetsző könyvek gerincén, élén, mintegy várva, hogy mikor is „szólítja meg” őket a könyvük. Fantasztikus látni a „szerelem első látásra” élményt, aztán persze mulatságos a „szerelem másfeledik látásra” pillanat okozta zavar. Amikor első pillanatra kiválasztanak egy könyvet, és ahogy továbbsiklik a kezük, egy másik szerelmetes darab kerül a képbe. A leányzó elment, és nem sokkal a napi zárás előtt visszatért a barátokkal felvértezett kis csapatunkhoz. Újra kezdődött a reggeli hadművelet. Kiderült, hogy a „Sünik” nagy szerelem, bár vonalas, de annyira cuki. Oldandó a feszültséget felhívtam a figyelmet „A rajzolt rókára”... Na igen, a feszültség ekkor kezdett igazán kézzel tapintható lenni. Mert „a Sünik… de nézd, a róka…” kezdetű kiselőadást, tudósokat megszégyenítő logikai érvelést az édesanya mérhetetlen rutinnal kezelte. A segélykérő „elvesztem” pillantást a legnagyobb nyugalommal konstatálta, majd közölte: „megveszem az egyiket, de neked kell dönteni!” Na, ekkor már mi is beszálltunk a döntési folyamatba, hiszen mindannyian ismerjük ezt a döntési kényszeres helyzetet, és gondoltuk, mégiscsak megszánjuk a tobzódó tizenévest a mérhetetlen tapasztalatainkkal. Javasoltam, hogy az édesanya fogja a háta mögé a két könyvet, és a leányzó „vakon” bökjön az egyik kezére, aztán az a könyv lesz. Vagy a másik… Megnyugodtam, hogy a felvetésem egyértelmű tetszést aratott. Kiválasztódott anya bal keze, benne a „Róka”. Az örömkiáltást hallva az addig is mosolygó társaságunk felnevetett. Anyuka rendezte az anyagiakat, én pedig átnyújtottam a már a szatyorban rejtőzködő ravaszdit, megköszönve a vásárlást. A hölgy mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „mi tartozunk köszönettel, hogy ilyen gyönyörűségeket készítenek”. Igen, igen, elhomályosodott a tekintetem a meghatódottságtól...

Szóval a vásározás egy nagyon-nagyon fura világ, ahol mindenféle élményben van része az embernek. Van, ami összetör, van, ami megérint, van, ami összezavar, és van, ami felemel. Mindenképpen nagyon fontosnak érzem rögzíteni, hogy hatalmas megtiszteltetés, hogy egy ilyen jeles eseményen jelen lehetünk. A Mesterségek Ünnepe az a nagyszabású rendezvény, amelyre az ország egészéből sereglenek össze pár napra a legelhivatottabb mesterek, kézművesek.

Személy szerint nagyon nehezen viselem, ha nem jönnek oda hozzánk, ha becsmérlik, vagy fitymálják a szeretettel alkotott portékánkat, ezektől nagyon le tudok engedni. Viszont nagy boldogsággal tölt el a könyveink láttán elérzékenyült tekintet, a „szerelem első látásra”, az összegyűjtögetett zsebpénzből megvásárolt könyvecske kapcsán ragyogó öröm, a könyvet szeretettel megsimító ujjak látványa....

Szeretném ha minél többen megismernék, megszeretnék a Fehérvári Balázs Könyvműhelyt, a sárkányos könyvkötőéket, hogy minél többeknek tudjunk örömet szerezni.


Fehérvári Elvira, 2017. augusztus
Az oldal a világ legkönnyebben használható weboldalkészítőjével, a Mozellóval készült.

 .