Mesteri érzések

Betekintés a  Mesterségek Ünnepe által generált műhelylakó létbe



Sok-sok minden kavarog bennem, mert egy meglehetősen intenzív időszakot élünk.

Ajándékoztunk magunknak tíz nap munkaszünetet és egy határokon átnyúló pihenést. Eközben rengeteg impulzust kaptunk, közelebb kerültünk magunkhoz, egymáshoz.
Volt, hogy lustálkodtunk, ami a megelőző hosszú-hosszú hetek alatt elképzelhetetlennek tűnt....

Mind a ketten főállásban dolgozunk, ezért a munkánk után nyílik arra lehetőség, hogy foglalkozzunk a Könyvműhellyel, a hangfürdőkkel, arculattal, tervekkel, logóval...
Nem csináltunk belőle különösebben titkot, hogy hónapokon át készültünk, készülünk a Mesterségek Ünnepére, hiszen gyakorlatilag hetekre beköltöztünk a műhelybe. Lecsökkentettük a hangfürdők számát, minimalizáltuk a kifelé irányuló kommunikációt.
A műhelylakó lét úgy nézett ki, hogy a mi drága Anyukáink - mint valamilyen örökmozgó tündérek - gondoskodtak az élelmezésünkről, mi pedig munka után bevonultunk a műhelybe és hajnali egykor vagy kettőkor vagy háromkor (upsz, ezt most innen fogják megtudni) feküdtünk le a tisztálkodási folyamatokat követően.
Aztán reggel fél hétkor kelés, irány a szolgálati helyünk, utána pedig vissza a műhely... Mondhatjuk, hogy ingerszegény lét...

Ennek a nem kicsit beteg konstrukciónak a szellemi kitalálója én voltam... Tudom, tudom... ki más?
Korábban már heteket foglalkoztam azzal, hogy terveztem a könyveket (mi az, amit nagyon szeretném ha most elkészítenénk, mit kerestek, mi az ami plusz, stb.) aztán az elképzeléseimet egyeztettem a Maestro-val, aki vagy hagyott repülni, vagy visszarántott a földre (bár tény, hogy alkotó emberként inkább mindig az ötleteim megvalósításán dolgozott - akár többedik nekifutásra is, mintsem az észheztérítésemen).
Azaz a rendelkezésemre volt bocsátva a "tabula rasa" és kibontakozhattam....

Akibe egy icicpici rendmánia is szorult, az sikítófrászban törne ki a műhely látványán, már a tervezési fázisban is...
A látvány magáért beszél és aki egyszer látta, annak beleég a retinájába.
A mindenféle árnyalatú, méretű papírok, vásznak, dekorelemek mindent beborító elegyében, mintegy félig levitáló pózban (pipiskedve, szinte csak a nagylábujjon állva) történik a sakkozás - a borításhoz válogatva a díszítőelemeket, a díszítőelemekhez meghatározva a majdani könyvek méretét. A "cetli a legjobb barátunk" elv hű híve vagyok, ennek köszönhetően post it-ek, jegyzetlapok tömkelegét használom el (ennyit az ökológiai lábnyomról...), majd jegyzetfüzetbe kerülnek a paraméterek, aztán persze minden nyilvántartások Atyja-Anyja következik az "Excel-táblázat".
Amikor már az egyeztetéseket követően összeállt, hogy miből mi készül, akkor kb. mindent el kell pakolni, hogy neki tudjunk kezdeni a következő fázisoknak. Amíg én a táblázatokkal bíbelődöm, Balázs meghajtja a lapokat, felfűzi őket, megtervezi a méreteket, kivágja a táblának való lemezeket, összeállítja őket (küzd az extra kitalációk kivitelezésével...), könyvtesteket vág, gerinceket gömbölyít hosszú napokon keresztül...
Aztán a szoros együtt-dolgozás következik: az oromszegők, könyvjelzők előzetes kiválogatása, és kéz alá rakása nem feltétlenül célra vezető, hiszen egy-egy árnyalatú oromszegő több könyvhöz is kerülhet, ezért darabonként megyünk végig. És ahogy kész egy-egy darab, a maradékokat rögtön el kell pakolni, hogy ne legyen kéz-láb alatt...
A könyvekre kerülő vásznak, papírok, bőrök is csoportosan kerülnek elő, Balázs vágja őket méretre, én meg szorgalmasan pakolom őket vissza... aztán ha valamelyik mégiscsak kellene, de elkavartam, na akkor kezdődik az állandó kereső program... Mély meggyőződésből állítom, hogy a Google se tudná megtalálni... Összecsúszott, leesett, mögé került, nem tudom, nem találom... Az ilyen helyzetekben a kommunikáció meglehetősen furán alakul: a néma csöndtől a komoly morgolódásig, hiszen mindenki ismeri azt a helyzetet, érzést, hogy milyen is az, amikor tíz-húsz percig kell keresni valamit, ami körülbelül két perccel korábban a kezében volt, miközben haladni szeretne... Nia mestereim szerint az ilyen helyzetekben épülnek az új idegpályáink, úgyhogy örömmel tudatom: rengeteg sok új idegpályára tettem szert mostanság is!
Ilyenkor már párhuzamosan dolgozunk A Műhelyben, ami néha csodálatra méltó - és leginkább Balázs szenved tőle, hiszen én bevackolódom az egyik oldalra, ő meg gazdálkodjon a maradék hellyel... Gondolom, nem kell kifejtenem, hogy az "oldalam" határvonala jó hadvezért megszégyenítő módon - mintegy magától - terjeszkedik... A csodálatra méltó leginkább Balázs türelme, amikor egy-egy finom jelzéssel hívja fel a figyelmem a "ne tovább"-ra. Mindenféle gyakorlás nélkül tudok ilyenkor értetlen és ártatlan fejet vágni.
Miközben az asztal egyik oldalán a hímzési fázisok, aprólékos munkálatok folynak, a másikon pedig a borítások készülnek - az alapozási, festési, ragasztási fázisok lelkesen száradnak a polcokon, konvektoron, földön, bárhol, ahol még találunk szabad helyet. 

Valójában csodálatos dolog az együtt alkotás. Látni, ahogy az adott darabok alakulnak, ahogy kézzel foghatóvá válnak, ahogy az anyagok erősítik egymást - és nem rombolják (valamilyen korábban nem ismert okból, vagy megmagyarázhatatlanul, hogy újra kelljen kezdeni egy-egy darabot).Szól a zene, beszélgetünk, hallgatunk, belemerülünk, messze járunk, elmélyedünk - de feltekintve biztosak lehetünk abban, hogy ott a másikunk, hogy ott a segítő kéz, szem, hiszen a már rögzült folyamatokban is történhet bármi, amiért az "újratervezés" gombot újra és újra üzembe kell helyezni.

Fantasztikus érzés, ha a kemikáliák istenei is támogatnak bennünket, és sikerül megvalósítani az elképzeléseinket.


Fehérvári Elvira

Az oldal a világ legkönnyebben használható weboldalkészítőjével, a Mozellóval készült.

 .